Mi is az a digitális történetmesélés? A digitális történetmesélés önéletrajzi történetek megfogalmazásának és megosztásának audiovizuális eszközöket és digitális technológiát használó részvételi módszere. Az eljárást az 1990-es években San Franciscóban dolgozta ki egy már a 70-es, 80-as években a művészet demokratizálásának programját megfogalmazó, a közösségi művészet lehetőségeit kereső alkotócsoport. Joe Lambert és kollégái a Digital Media Center (később Center for Digital Storytelling, legújabban pedig Story Center) nevet viselő műhelyükben egy olyan tanmenetet dolgoztak ki és kezdtek oktatni, amely ötvözi a történetmesélés klasszikus formáit az audiovizuális technológiával, és lehetőséget teremt a „hétköznapi embereknek”, hogy összeállítsák és közérthető módon artikulálják az életüket meghatározó alapvető történeteket. A digitális történetek 2– 5 perc hosszúságú személyes történeteket bemutató videók, amelyeket egy feszes, általában 3–6 nap hosszúságú, csoportos munkafolyamat során facilitátorok segítségével hoznak létre a résztvevők. A videókon az alkotók a saját történeteiket saját maguk mondják el, a narrációt az általuk válogatott és szerkesztett képi és hanganyag kíséri. Videóikat aztán közösségi vetítéseken mutathatják be, illetve megosztják az interneten.

A digitális történetmesélés első európai állomása Nagy-Britannia volt (BBC Wales) a 2000-es évek elején. Innen terjedt el aztán Európában, és jutott el Magyarországra is, ahol a civil szféra területén (Anthropolis Egyesület) 2010 óta valósulnak meg digitális történetmesélés szemináriumok és képzések. A Magyarországon készült filmeket a következő linken lehet megnézni: http://digitalistortenetmeseles.hu/digitalis-tortenetek/. Magyarországon eddig sem az ifjúságkutatás, sem más tudományos területeken nem használták a digitális történetmesélést társadalomkutatási módszerként.

A módszerről részletesen olvashatnak a “A részvételi ifjúságkutatás módszerei” című, Horváth Kata és Oblath Márton által szerkesztett kötetben.